Tudósítás
Amelyben az író szívhasadva meséli el az Õt és környezetét ért atrocitásokat, plussz a Király halálhíre által okozott mély sebek orvoslásáért kiáltozik.

I. Rész –A halálhír

Hát igen...Ki hitte volna? Megtörtént és kész! Ennyi volt, nincs tovább. Mint a jóérzésü emberek nagy részét, engem is kiakasztott a hír. Melyik hír, melyik hír...hát az, hogy valahol Nyárádszereda környékén a benzinkutasok megsumákolták a tartályt, oszt’ Vásárhelyig kellett tolni az autót... Mi is történt akkor, ott a Nyárád mentén? Az egész úgy kezdõdött, hogy azt mondtuk hazavisszük azt a lyányt ne kelljen stoppolnia, amúgy is még idõben voltunk. El is indultunk, meg is érkeztünk, be is ültünk a kávéra, el is lazultunk, kezdtük lepihenni magunkról az út porát, mikor, akár egy villámcsapás, süvített a háziasszony. Legalábbis mi azt hittük, hogy õ az, ugyanis a nappaliban voltunk, ami nincs messze a konyhától, legalábbis abban a házban, ott Nyárádszereda központjában. Jó, kissé távolabb, de végül is ott minden központ. Szóval nagyban süvítettünk a házinéni hangja mellett, mikor röptében elkaptuk a hírt. Melyik hírt...melyik hírt...hát azt, hogy meghalt a pisztoly. Nem!!! Meghalt a herceg. Nem!!! Meghalt a Király! A költõ szavaival élve „Erre úgy megmeredtünk mind egy csomó kõszobor”. Nem tudtuk elhinni, hogy nincs többé köztünk. Egy darabig síri csendben ültünk, újra a költõ szavaival élve „mintha valami titokzatos erõ egy csomó gordiuszi bogot kötött volna a nyelvünkre”. Aztán egyikünk elõbb titokban, majd egyre nyilvánvalóbban zabálni kezdte a száraz tésztát, mert hát Jimmynek már úgy is mindegy. Én mondtam neki, hogy ebbõl még baj lesz, mert egyszer, húsvétkor nagyapám enni kezdett a templomban, mikor a pap arról beszélt, hogy Jézust elkapták a gecsemáni kertben. Mondta is neki nagyanyám, hogy ne csinálja, hisz komoly dologról van szó, erre az öreg azt mondta, hogy Jézust a tavaly is ott kapták el, miért kellett az idén is odamenni. Nem okos ember az aki nem tanul a saját hibáiból...

II. Rész – Temesváron...

Lassan kezdtem beletörõdni sorsomba. Életem hátralevõ részét Nélküle kell eltöltenem. Nem lesz ki segítsen nehéz perceimben, megbocsásson, akár egy jó asszony, ha tökrészegen állítok haza. Na jó, ebben az egyben én sem értek egyet Jimmyvel, ugyanis szerintem ilyen asszony csak a mesékben létezik. Nagyanyám is úgy kivágta nagyapámat a házból, hogy eltörte mind a két lábát, de elõtte még ráesett apámra, akinek betörött három bordája, de elõtte még röptében úgy fejbe vágta keresztapámat a kapával, hogy az eszméletlenül esett a földre. Pedig az egész falu tudja, hogy nagyanyám egy erõsen jó asszony, és nagyapám akkor nem is volt részeg, csak egy kicsit spicces, mert õ sosem részegedett meg, de hát abban a szent pillanatban szegény nagyanyám ezt nem volt honnan tudja. Nem is merek arra gondolni mi lett volna, ha az öreg tényleg be lett volna állítva. A lényeg tehát az, hogy a jó asszonyok sosem bocsátanak meg – még nagyanyám sem – de hát ez szegény Jimmynek már mindegy... Alig érkeztem meg Temesvárra, alig kezdtem megszokni ezt a sivár életet Nélküle, már jött is az elsõ nagy sokk: az Érted Szól ötödik száma. Emberek! Hát nincs bennetek semmi tisztelet a zsenik iránt? Kihalt belõletek minden jó érzés? Vigyázzatok!!! A menyországból minden látszik... Isten létezik...Ezt Ottó tiszti is megmondta annak idején vallás órán. Arról volt szó, hogy egy pap, amikor a misebort meg akarta inni, az véletlenül kifolyt a terítõre... és, ha hiszitek, ha nem vérré vált. No nem a pap, nem is a terítõ, hanem az a csepp bor. Oszt’ moshatták napestig szegények, hisz akkor még nem voltak ilyen intelligens molekulájú mosóporok, mint mostanában... Úgy látszik kétségbeesett kiáltásomat meghallotta odafenn valaki, mert megtörtént a csoda. A hozzám hasonló, érzõ szívü emberek, megalakították a Zámbó Jimmy emlékklubot, mely a TMD keretén belül müködik, és amely csoportkirándulást szervezett a Király temetésére. Rögtön megbocsátottam mindent mindenkinek. Nagyon boldog voltam. Olyan volt ez, mint mikor anyukám azt mondta, hogy a tízedik születésnapomra nem fogok kapni semmit, mert egy semmirekellõ huligán alak vagyok. Aztán egyszer a padláson járva észrevettem a játék vasutat, amire olyan rég vágytam. A költõ szavaival élve „olyan boldog voltam, hogy egy csomó verebet lehetett volna fogni a fán”. El is kezdtem játszani, addig-addig, míg teljesen tönkretettem. A mozdonyt elvesztettem, az egyik utas kocsit meg elcseréltem egy zenélõ számológépre. A vége meg az lett, hogy apám úgy felpofozott, mint még soha, de aztán megbocsátott, mert õ is jó ember, akárcsak nagyanyám...Hiába na, alma nem esik messze a fájától... Reggel nyolckor volt az indulás...

III. Rész – Az út

Kb. ötvenen voltunk a buszon, mely vasmadárként repített ki a város zajából, át hegyen, völgyön, vízen, havon... Nagyon jó kedvem volt. Együtt voltunk, mosolyogtunk, Jimmi dalokat énekeltünk, habár az ötödik oktávnál azt mondta a sofõr, hogy vigyázzunk, mert elpattan a szélvédõ és akkor nézhetjük majd tévében az egész temetést, mert Õ egy métert sem megy megpattant szélvédõvel, a határon, meg amúgy sem engednek át ilyen állapotban. Akkor abbahagytuk, de jókedvünk cseppet sem hagyott alább. Illetve az enyém egy kicsit megingott, mert nagyon kellett már vécéznem és hallottam egyszer, hogy egy fiatal házaspár annak örömére, hogy megkapta az új Dacia-ját elmentek autókázni. A baj csak az volt, hogy a lyányka indulás elõtt nem ment vécére és út közben jött rá a vécézhetnék. A férj, undok típus lévén, nem állt meg, a szegény lyány meg szorította ahogy csak bírta, aztán egyszer csak szétrobbant a húgyhólyagja. Na valami ilyesmitõl féltem én is. Végül a határon sikerült elmennem. 50 forintba került. Rabló banda. IV. Rész – A temetés Kissé fáradtan bár, de megérkeztünk Budapestre. Szeretem ezt a várost, habár egyik ismerõsöm azt mondta, hogy egy lepratelep, meg porfészek. Elõször meg is ijedtem, hogy meg fogok fulladni, de aztán egy másik barátom, aki mellesleg orvos, azt mondta, hogy a városnak a Dunával van szerencséje, mert felette mindig nagyon fúj a szél és ez kiviszi a koszt, meg a leprát. Õ biztos jobban ért hozzá mint a másik ismerõsöm, mert amaz csak egy egyszerü géplakatos, aki kiment kõmüvesként dolgozni, ott meg úgy elverték, mint a lovat, ezért kénytelen volt hazajönni. Egy szó mint száz, szeretem Budapestet. Az egyetlen baj csak az, hogy nem ismerem eléggé, sõt nem fogok hazudni, ha azt mondom, hogy egyáltalán nem ismerem. Egy órányi keringés után rájöttünk, hogy a sofõr sem. Csak mentünk, mentünk, körbe a városba, sehogy sem találva meg a helyes utat... Végül, este tíz óra körül megérkeztünk a szállodánkhoz. Egy óra a recepciónál, egy óra míg rendbe hoztam kicsit magam, majd egy hideg sörrel a kezemben a tévében megnéztem Zámbó Jimmy temetésének ismétlését. Felejthetetlen volt. Köszönjük Jimmy! Emléked örökre szívünkben hordozzuk!!!

2001. jan. 26.
õzike