|
Andrássy J. Géri
Állati sztori
- Jöjjön, nézze meg az állatainkat - mondta a gondozó, miközben az állatkert sétányán baktattunk befele.
- Komolyan mondom, egyedi példányok. Ilyet még nem látott, uram folytatta, és rágyújtott, miközben tovább sétáltunk a ketrecek felé, amelyek kezdtek feltünedezni az ösvény végén, a ligetben.
- Tudja, egyediségük nem abban áll, hogy ritka fajok, - szűrte a szót a cigin keresztül a gondozó, - hanem közönséges fajokon belül egyediek az itt őrzött példányok. Nézze: ez a vaddisznó például - mutatott a gondozó a fák közé, ahol ezek szerint a vaddisznóketrec bújt meg - még soha egy hangot nem adott ki. Lehet, hogy sok vaddisznót látott már, uram, de ilyet még biztosan nem. Amióta itt van, mondhatom azt, hogy vadmalac kora óta, mást sem csinál, csak túrja a ketrec padlóját, mindent feltúr ez az átokfajzat. Látja, még a betont is feltörte! Hé, te ronda!
A vaddisznóketrec előbújt a fák közül, s egy tábla tényleg azt hirdette a látogatóknak több nyelven is, hogy ott vaddisznó tanyázik.
Ám a rács mögött az agyaras, morcos vadkan helyett legnagyobb meglepetésemre a szomszédomat pillantottam meg.
Állt, ásójára támaszkodva. Ezt csinálta minden alkalommal, amikor ásott a kertben, tiszta sár volt, tiszta mocsok, egy szót sem szólt soha, csak biccentett, amint az ásóját tisztítgatta. Állt most is, mintha képzeletemből ugrott volna oda, aztán elfordult, ásni kezdett, de úgy tűnt, hogy biccentett még előtte. Meg akartam kérdezni a gondozótól, hogy mit akar jelenteni ez az egész, de ő ellentmondást nem tűrve már hadart is tovább, befelé lökdösve.
- És biztos vagyok benne uram, hogy nem találja ki, milyen fajta kígyó ez!
Sose találtam volna ki milyen kígyóról beszélt mutogatva a gondozó, de ő rögtön elárulta, hogy kobráról van szó.
- Látja, ez a kobra még soha nem evett húst. Lelegelt minden zöldet itt a terráriumban, naponta bevág fél kiló répát meg lucernát, hát nem hihetetlen?….
Az óriási terrárium üvegfalán túl a gimnáziumi franciatanárnőm feküdt a homokon. Ugyanolyan hirtelen mozdulatokkal vonaglott tekeregve, ugyanolyan gonoszul sziszegett most is, mint emlékeimben, az osztályteremben, amikor kitörni készült köztünk, kidiákok között, csak mert nem tudtuk az ętre-vel ragozandó igéket. És hányszor hangoztatta, oly különösen gesztikulálva, hogy ő bizony nem eszik húst mert vegetáriánus….
Már tuszkolt is a gondozó tovább, lendületesen magyarázva, hogy ilyen víziló is csak egy van, mert teljes nagyságában még nem látta senki sem, csak amikor kölyökkorában bekerült az állatkertbe, azóta a vízben ül, ott eszik, ott piszkol, csak az orra látszik ki, meg apró fülei….
Már nem lepődtem meg, amikor nem láttam semmiféle vízilovat, hanem egy nagy fekete fémbódét, és benne Manci nénit, a sarki újságárusnénit. Manci néni minden nap olyan korán kelt, hogy bárki bármikor arra járt, ő már kuckójában csücsült, szopogatta bonboncait és bámult kifele vastag feketekeretes szemüvegén át. Valóban, ahogy számolta a pénzt és párnás, puha kezeivel a visszajárót adta, maga volt a megtestesült örökkévalóság.
Érdekes, ahogy egyes állatkertek minden módszert bevetnek a látogatók csalogatása érdekében, de vajon hogy vehették rá az embereket, hogy rács mögé üljenek? Már kérdeztem is a gondozótól, hogy mennyiért vállalta a szomszédom ezt a cirkuszt, nem tudom hallotta-e, lehet, hogy válaszolt is valamit, de nem jutott el a tudatomig, mert épp akkor pillantottam meg őt.
Távolabb, egy ketrecben furcsa állat nézett ki érdeklődve a rácsa mögül. Egyből szembetűnt jellegzetes járása, ismerős vonásai. És megfagyott bennem a vér.
A ketrecben én voltam. Pont ellenkező irányba bámultam, s én nem is vártam meg, hogy errefele pillantsak, rögtön nekiramodtam a kijárat felé. Talán ott kellett volna maradnom, jól megbámulni magam, de nem volt elég erőm hozzá. Így is, annak ellenére, hogy már túl voltam a harmadik utcasarkon, még sokáig fülemben csengett a gondozó hangja, amint méltatlankodva utánam kiabál: “Hova rohan, uram? Hé, álljon már meg, ne siessen, hiszen a pingvint még meg se nézte!”
Valóban nem néztem meg, de enélkül is tudtam: ennek a pingvinnek a különlegessége abban áll, hogy állandóan repülni próbál, mert sasnak érzi magát.
|
